Máté Zsuzsanna: Posztmodern képzőművészeti rájátszások irodalmi szövegekre - Jéga Szabó László Vándorkiállítása megnyitójára

[size= small][i]Megjelent:a Szeged kulturális folyóirat 20. évf. 12. szám.2008 december[/i].[/size][/b]

[size= small]Máté Zsuzsanna: Posztmodern képzőművészeti rájátszások irodalmi szövegekre - [/size]az „Új korszak” című vándorkiállítás 6. állomásának megnyitása apropóján[/b]
[/b]
[/b]
[/b]


[/b][/b]
[/b][/b][/b]
[/b][/b][/b]

Különleges vándorkiállításnak ad helyet az Art Restaurant[/i] – Művészétterem - [/i]a 2008-as év utolsó két hónapjában. (Szeged, Tisza Lajos utca 2-4.). Ez év elején, januárban indult Szegedről az „Új Korszak” [/i]című vándorkiállítás-sorozat, melynek hatodik állomása ismét városunkban látható, „A Kő” címmel. E kezdeményezés elindítója, önkéntes szervezője és bonyolítója Jéga Szabó László[/i] szegedi képzőművész, aki e vándorkiállítás törzsanyagát folyamatosan bővíti saját műveivel, a jelenlegi kiállított 25 alkotásból 14 alkotással bemutatkozva. Az ő távlati célját támogatják azok a művészek, akik először vendégművészként csatlakoztak az „Új Korszak”[/i] Vándorkiállításhoz: így januárban Szegeden Ördög Zoltán[/i], Kiskunhalason Lázár Kálmán[/i], Keszthelyen Bubla Éva, [/i]Kecskeméten Juhász Ferenc[/i], majd ismét Szegeden, novemberben Feketű Boglárka[/i] - illetve egy-egy alkotásukkal vándorművészként kapcsolódtak e kiállítás-sorozathoz, így a szegedi Daróczy Erzsébet, [/i]a budapesti Ocztos István[/i] valamint a Szolnoki Művésztelep szobrásza, Hangay Szabó László[/i]. A Vándorkiállítás[/i], remélhetően további kortárs művészek csatlakozásával, folyamatosan bővülve járja majd tovább az országot: a szegedi Petőfi-telepi Művelődési Ház [/i](2008. január 16-tól 31-ig), a Kiskunhalasi Művelődési Központ[/i] (2008. március 9-től április 9-ig), Keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ[/i] (2008. április 10-től 17-ig), a Kecskeméti Főiskola Művészeti Intézete [/i](2008. április 18-tól június 30-ig.), valamint a szegedi Art Restaurant - Művészétterem[/i] után a legközelebbi befogadó intézmény várhatóan a Lakiteleki Népfőiskola[/i] lesz. A vándorkiállítás műfaji és stílus karakterében igen változatos anyaga egy különleges albumban fog megjelenni. Reméljük, hogy mindez egy ’új korszak’ jövőképét, jövőbeli lépcsőfokát jelentheti, egy Szegedi Összművészeti Alkotótér [/i]létrehozását is illetően. Ez a kezdeményezés Jéga Szabó Lászlótól[/i] indult és 2008. március 9-én, az „Alkossuk meg jövőképünket!” című országos tárlaton (melyen 98 kiállító művész vett részt) került meghirdetésre, a kortárs magyar művészet egyik legnagyobb centrumában, a budapesti VAM Design Center[/i]ben, ahol mint egyedüli szegedi alkotótól, tőle is láthattunk négy műalkotást (2008. március 9-30-ig). Valamennyi felsorolt hat állomás megnyitóiról részletes képanyag valamint videofelvételek tekinthetőek meg a pannongalerie.uw.hu[/i] honlapon. Írásomban - a hatodik szegedi állomáson jelenlévő - nyolc művészből négy alkotót emelek ki; valamint Várszegi Tibor[/i] „A Kő”[/i] című performancé-t, melynek DVD felvétele szintén megtekinthető a honlapon a kiállítás megnyitójával együtt.
[/i][/i][/i][/i][/i][/i][/i][/i][/i][/b][/b]
[/b][/b][/b]
[/b][/b][/b]

[size= small]Jéga Szabó László[/i] saját művészetét a „FREE-CONTACT and PLAYFUL”[/i] megnevezéssel véli leírhatónak. Ez a szabad kapcsolatok, a szabad kapcsolódások megteremtését és megtalálását jelenti: a szemléltetés esztétikai és vizuális élményének; a gondolkodtatás intellektuális élményének; a cselekedtetés manuális és a beszéltetés verbális élményének a variációit, melyet alapvetően összeköt a játék és a játékosságra való invitálás. (Bővebben ismertettem Jéga Szabó László[/i] januári tárlatát a Dialógus – kérdésfeltevés – rájátszás [/i]című írásomban, mely megjelent a Szeged[/i] kulturális folyóirat 2008. február-márciusi számában - 20. évfolyam 2-3. szám, 40-42. oldal). [/size][/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b][/b][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/b][/i][/i][/b][/b]
[/b]

Ehhez az ars poeticához kapcsolódnak a vendég- illetve vándorművészek. A vándorkiállítás 6. szegedi állomásán látható műalkotások közötti korrespondenciák megmutatják a festészet, a szobrászat új műfajai (kollázs, installáció) valamint a zene és az irodalom közötti egymásra hatást is. A zene és a festészet kapcsolatát demonstrálja a jelenlegi vándorkiállítás egyik szegedi vándorművésze Juhász Ferenc, [/i]akia kecskeméti állomás vendégművésze volt. 1959-ben született, mestere a szegedi Szőke Győző[/i] volt, legutóbbi kiállítása a Szegedi Ifjúsági Házban[/i] volt látható a múlt évben. Az Art Művészéteremben[/i] látható három olajfestménye - a Zenembrió, a Hattyúdal[/i] és a Színfónia[/i] címűek - meglepetésszerű kapcsolatot teremtenek a zene világával. Így például a Zenembrió[/i] a méhen belüli fejlődés állapotát kapcsolja össze a Dixiland[/i] megfogantatásával, oly módon, hogy a köldökzsinór egy hajlított klarinétot formáz; a Hattyúdal[/i] olajfestménye pedig egyszerre teremt kapcsolatot a hegedű hangszerének geometriai strukturáltsága; a hattyúnyak jellegzetes formája; és a ’Hattyúdal’ cím melankolikus, búcsúzást és elmúlást sejtető jelentése között.[/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b][/b][/i][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/b][/b][/b]
[/b]

[size= small]Szintén szegedi egy másik csatlakozó vándorművész - a keszthelyi állomás vendégművészeként - [/size]Bubla Éva, [/i]aki mindössze 23 éves. A Szegedi Tudományegyetem JGYPK rajz szakán ebben az évben végzett, tanulmányait ötödéves egyetemistaként folytatja az SZTE BTK amerikanisztika szakján. Festő mestere Lázár Pál[/i] volt, az SZTE JGYPK művésztanára, majdNagy Gábortól,[/i]a budapesti Képzőművészeti Egyetem[/i] tanárától, Munkácsy[/i]-díjas festőművésztől tanulhatott, valamint Gál Lehel[/i] művésztanártól. Az itt kiállított Az Éjszaka színei[/i] című festményén a nagyvárosi utca-részlet hihetetlen szín-kavalkádja ragadja meg a szemlélőt, majd portréinak - többféle jelentéstartalmat sűrítő - életszerűsége, így az Életbölcs[/i] című festménye. Mivel kezdő festők ritkán vallanak alkotási folyamatukról, ezért Bubla Éva[/i] igen tanulságos összefoglalását idézném interjúnkból: „Először elkészítem a kép színvázlatát, majd szivacs segítségével összemosom a képet. Így születik meg az alap. Az összemosásnak köszönhetően izgalmas, véletlenszerű részek jelennek meg. Ezután következik a legnehezebb rész: visszafesteni a szükséges részeket, és a homályban, misztikumban hagyni a többit. Meg kell teremteni a kép hierarchiáját, hiszen az a kép, ahol minden egyforma hangsúlyt kap, unalmassá válik – az már sok. Fontos, hogy kérdőjelek maradjanak, hogy a befogadónak legyen min gondolkoznia, hogy ő is része legyen a képnek. Befogadó legyen, és ne csupán néző, szemlélő. Bizonyos dolgok hangsúlyt kapnak, mások a háttérben maradnak – de mindezek támogatják egymást, együttesen adják ki az Egészt. Ami a nehézséget jelenti, az az, hogy megtaláljuk, mi is kapjon hangsúlyt, és mi ne, valamint hogy a nem hangsúlyos mozzanatok is megfelelő helyre kerüljenek, hiszen csupán egy rossz helyre húzott ecsetvonás, és felborul az egyensúly, s még a laikus is érzi, hogy valami sántít. Ezzel a festésmóddal tehát célom a közönséget bevonni a kép világába, hogy ő is átélhesse azt. Másrészt a képet titokzatossá, misztikussá, sejtelmessé, és érzékennyé teszi. Így a befogadó is efféle minőségeket élhet át. A festő nem tudja magát meghazudtolni; azt festi, ami belőle, személyéből sugárzik. A szem a lélek tükre; szerintem a kép is. Szeretnék a mai rohanó, elidegenedett világba becsempészni valami apró szépséget, fényt a képeimmel. Szeretném megörökíteni mind az élőlények, mind a tárgyak lényegét, amely nem merül ki a formában, az csak a burok, a lényeg azonban belül van. Ez kiül az emberek arcára, testére, mozdulatára, de ugyanúgy „lelke” van a tárgyaknak is, még ha nem is a szó szoros értelmében. Próbálom megragadni azt a belső minőséget, amit a látottak gyakorolnak rám. Továbblépni a pusztán látott világon, s azt belsővé tenni, át is élni, megörökíteni, és a befogadónak továbbadni. Atmoszférát festek, a tárgyak és élőlények rezgését, kisugárzását. Azt, ami az emberből, tájból, és tárgyakból kiárad, ami rezeg, ami létezik, ami lényegi. Fontos, hogy a mai gondterhelt világban meglássuk a szépséget magunk körül, a világban, hogy érezzük az értékeket. S még fontosabb, hogy meg is őrizzük azokat. Az én eszközöm az ecset, a szín és a fény. Egy-egy kép: egy-egy szín-fény-tánc.”[/i][/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b][/b][/i][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/b][/b][/b]
[/b]

[size= small] [/size][/i]Az „Új Korszak” Vándorkiállítás[/i] szegedi 6. állomásának vendégművésze Feketű Boglárka[/i], szegedi keramikus. 1994-ben érettségizett a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolában és Gimnáziumban, majd 2000-ben diplomázott a budapesti Iparművészeti Egyetem kerámia szakán. Mestere Schrammel Imre[/i] Kossuth-díjas keramikus, szobrászművész, akivel az egyetem elvégzése után Herenden került kapcsolatba és meghatározó erővel hatott pályafutására, mind szakmai, mind szellemi szempontból. Feketű Boglárka[/i] öt évig a Herendi Porcelángyárban dolgozott tervezőként, majd visszatért Szegedre. Jelenleg kerámiakészítést tanít fiataloknak a hódmezővásárhelyi Kalmár Zsigmond Szakközépiskolában. Igen termékeny művész, alkotásai több mint 14 kiállításon szerepeltek, Münchentől Budapestig, Szegedtől Keszthelyig. A szegedi Fiatal Képzőművészek Egyesületének, a Lajtorjának a tagja. Több szimpóziumot szervezett a NKA támogatását elnyerve Siklóson, a keramikusok nemzetközileg is ismert és elismert művésztelepén. 2007-ben átvette Szeged Megyei Jogú Város pályakezdő művész ösztöndíjat. (Megjegyzem, ugyanebben az évben Jéga Szabó László[/i] pedig az SZMJV Alkotói díját.)[/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b][/b][/i][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/b][/b][/b]
[/b]

[size= small]Feketű Boglárka[/i] vallomását idézném interjúnkból az alkotói folyamatra vonatkozóan: [i]„[/i][/size]C.G. Jung szerint tudattalan észlelésünk olyan dolgokat is észrevesz a körülöttünk zajló eseményekből s az egész világmindenségből, amelyre tudatos észlelésünk nem képes. Tudattalanunk szimbólumokkal és archetípusokkal kommunikál tudatos felünkkel. A hitvilágban, főleg a mítoszokban és mesékben, de a vizuális művészetekben is jelen vannak a szimbólumok, „melyek mélyreható, tápláló, éltető belső vonzást gyakorolnak az emberre, mégpedig azért, mert tudattalanunkat szólítják meg, megnyugtatnak és gyönyörködtetnek.” Engem megszólítottak ezek a formák. Rádöbbentem, hogy mindezidáig csak a felszínét érintettem annak, ami benne van ill., bennem van, s ami nagyon mélyről jön, onnan, ahonnan az álmaink. Mindenkinek létezik egy híd, mellyel kapcsolatot tud találni a benne rejlő titkokhoz, a tudatalattijában rejlő igazsághoz, csak rá kell találni. A hídon sokszor át kell menni ahhoz, hogy feltárjuk saját belső világunk szimbolikáját, majd beépítve mindezt, felépítve személyiségünket váljunk tudatossá önkifejezésünkben, művészetünkben. Számomra az alkotás folyamata tulajdonképpen a híd. A folyamat fontosabb, mint az eredmény, hiszen ez utóbbit előre sosem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, viszont nyilvánvalóan az eredmény, vagy annak halványan derengő ígérete lendíti tovább az embert, hogy útját folytassa. A cél a megvilágosodás lehet, vagy ahogy már fentebb említettem, a feltárás. Felkutatása annak, hogy mit jelentenek számomra, pl. a kereszténység szimbólumai, hogy gondolkodásomban, alkotó munkámban hogyan jelennek meg saját személyes élményeimnek, generációm gondolkodásának, korunk szellemének nyomai, valamint a kreatív gondolkodás – vagyis, hogy újabb, korábban nem alkalmazott megoldási módot keresünk egy problémára -, milyen további értelmezést képes adni ugyanannak a formának. Az ember képes fogalmakban gondolkodni, asszociálni, elvonatkoztatni, valamint képletesen, jelképesen, azaz szimbolikusan fogalmazni szóban, de formában is. Így képes az anyag közölni, s kifejezővé válni számunkra. Pl. azt mondjuk, eltört, megtört, és úgy értjük, elfáradt, nem áll ellen többé, meghalt, stb. Mindezt formával is el tudom mondani számtalan módon.”[/i][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

[size= small]Feketű Boglárka „Homok plasztika áradás után”[/i] című triptichon-kerámiája igen nagyfokú és [/size]speciális anyagismeretet illetve anyag-kezelést mutat, hiszen a kívülálló szemlélődő számára egy szinte meg nem valósíthatót realizál a művész: három tünékeny homokállapotot rögzít a merev kerámia formájába. Átvittebb értelemben a homoklét pillanatnyi állapotát állandósítja, az abszolút pillanatot megrögzítve, ’örök érvényűvé’ emelve. Metaforikusan értelmezve: az emberi létezés egy-egy nagy, megrázó áradása után egy adott másodpercnyi, percnyi állapotot rögzít, mely ugyanúgy megmerevedhet az emlékezetben, ahogy ezek a plasztikák. Őrizve a létezés katartikus pillanatának milyenségét, mint egy-egy katasztrófa utáni megrögzült állapotot: például egy meghasadást (a triptichon első plasztikája); vagy egy folyamatos, egyre mélyülő rétegzettséget (középső rész), vagy éppen egy meghasadás utáni újrakezdést, új konstrukciót (harmadik kerámia). E számomra komor hangulatú, de tiszta formák, szinte hívogatnak egy csendes meditációra. [/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

[size= small] [/size]A kiállított műalkotások közül hat alkotás - posztmodern képzőművészeti rájátszás irodalmi szövegekre. Ezek közé tartozik a Szolnoki Művésztelep[/i] szobrásza, Hangay Szabó László [/i]vándorművész szobra, mely fekete gránitból és fehér, megtört márványból kialakított, ugyanolyan formájú, két, különálló (éppen hogy csak sejtetett) szívforma, amit a szobrász egy fekete talapzaton helyezett egymás mellé. A megtört fehér és fekete (szív)alakzatok egymásmelletti egyformasága igen tág asszociációs mezőt hagynak a befogadónak, akinek első pillantásra eszébe juthat a jó és a rossz, a valami és a semmi együttlevősége, a (megtört) élet és a halál fekete üressége, maga után vonzva a bipoláris ellentétek - egymással együtt létező - skáláját. A szobor címeként három Pilinszky János[/i] verssort olvashatunk: [/i][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

[size= small]„Két súly figyeli egymást.[/size][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

[size= small]Két hófehér és vaksötét súly.[/size][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

[size= small]Vagyok, mert nem vagyok.”[/size][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

E rendkívül talányos, többjelentésű verssorokkal játszva, azok verbális (és metaforikus) képi világát láthatjuk lefordítva a konkrét vizuális megjelenítés háromdimenziós síkjára.
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

Végül Jéga Szabó László[/i] néhány olyan alkotásáról írnék, melyek e vándorkiállítás - folyamatosan bővülő – törzsanyagát képezik és irodalmi szövegekkel teremtenek kapcsolatot. Az itt kiállított 14 alkotása igen közel áll a posztmodernhez, mivel művei olyan objektivációk, amelyek a kanonizált, megszokott műalkotás-fogalomból többszörösen is kilépnek, lebontják azt a kapcsolatot, amely az alkotó – mű - befogadó hármasának merevsége, átjárhatatlansága között fennáll, mivel a befogadó többféle vonatkozásban társalkotóvá válhat, például játékosan bekapcsolódhat a mű fiktív világába, a ’ne csak nézz, hanem láss is!’ síkváltásaiba. Másrészt létrejöhet a műalkotások és a befogadó között egy olyan párbeszéd, melynek során a befogadó a műalkotástól inspiráltan kérdéseket tehet fel és az alkotás többféle jelentéssíkjának felfedezésével alkotótárssá válhat, többféle jelentéstartalmat, értelmezési lehetőséget narrativizálva magában. A narrativizálhatóságot pedig egy irodalmi műre való rájátszás teremti meg. Nemcsak a korábban már bemutatott és itt is kiállított Kékszakállú herceg várát[/i] említhetjük meg ennek kapcsán, - bővebben a már említett, a Szeged[/i] folyóiratban megjelent írásomban olvasható egy összehasonlító elemzés a műről -, hanem kiváló példa erre Jéga Szabó László[/i] Az ember komédiája[/i] című műalkotása is, melynek műfaja: installáció. Olyan szobor-szerű műalkotás, mely nem egynemű anyagból tevődik össze, hanem műanyagot, fémet, természetes anyagot – itt bogáncsot - valamint terrakotta kisplasztikát vegyít. Címében, alakjaival valamint narrativizálható (elbeszélhető) és elgondolkodtató jellegével teremt kapcsolatot Madách Imre[/i] nagyszerű drámai költeményével, Az ember tragédiájával[/i], ugyanakkor önmagában is autonóm mű. Az ember komédiája [/i]című installáció leírása: egy, talán a káoszt, föld bolygónk még alaktalan formátlanságát jelképező, a vasból készült, egy méter átmérőjű bizonytalan körvonalú talapzatból emelkedik fel egy hosszú cső, körülbelül a kézmagasságig. A vascsőre a DNS spirálját jelképező dupla vasfonat csavarodik. A vascső tetején, kb. egy méter hosszú, enyhén lejtő - szürkés és a szélén fekete – műanyagöntvény látható, mely egy lávaszerűen képződött kietlen hegytetőt imitál és a körülötte lévő nagy üresség pedig a szakadékot. Ezen üldögél, lábát lógatva egy vörös terrakotta szoborpár: egy meztelen férfi, fejét és jobb vállát kissé félrefordítva a harmadik alak felé, ugyanakkor testének bal felével szinte egybeforrva a hasonlóan mezítelen társával, aki gyermeket vár és szorosan hozzá bújik. A pár mögött egy száraz bogáncs látható. A férfi testtartása, a contraposto kompozíciós dinamikája révén jelzi alakjának kettős irányultságát: a nőhöz való kötődés szorosságát, de ezzel szemben a külvilág illetve a harmadik figura felé fordulását is. E testtartás szinte vezeti a szemlélő tekintetét a hegy-nyúlvány végén látható sárga és fehér színű, kaotikus összevisszaságban csavarodó megnevezhetetlen halmazra, melyből egy fekete, ikonikus, szellemszerű alak emelkedik ki. Előtte és mögötte pedig, e káoszból pénzérmék és különböző technikai eszközök (órabelső, apró számítógépes alkatrészek és egyéb technikai tartozékok) buggyannak elő. [/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b][/b][/i][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/b][/b][/b]
[/b]

Ez a műalkotás történet/ek mesélésére ösztönözheti a befogadót, valamint - a szinte minden felnőtt számára ismeretes – Madách Imre: Az ember tragédiája[/i] című klasszikus irodalmi műalkotással való kapcsolatok örömteli, játékos felfedezésére. A befogadó bevonódhat egy intellektuális - a különböző értelmezési lehetőségek – játékába, alapvetően egy plurális esztétikai magatartásba, melyben nemcsak kontemplatív szemlélődő, hanem gondolkodó, felfedező és újrateremtő, továbbgondoló alkotótárssá is válhat. Az ember komédiája [/i]című installáció hatása provokatív, hiszen narrativizálhatóságával szinte felszólítja a befogadót a mű fiktív világába való belépésre, egyben annak újraalkotásra és így annak többszintű értelmezésére és az értelmezési variációk játékára szólítja fel Ezt a lehetséges többszintű értelmezést foglalom össze a továbbiakban. Interpretálásomban az installáció a bibliai első emberpár történetének demitologizálására épít, az első emberpár, a vörös földből vétetett meztelen Ádám és Éva paradicsomon kívüli helyzetét jelenítve meg, talán erre a kietlenségre utal hátuk mögött a vad természet jelképe, a bogáncs. Demitologizálás, hiszen szoros kapcsolatban van a bibliai történettel, mégis újraformálja azt, korunk ördögi csábításaira is utalva - a fekete szellemalak mellől felbukkanó pénzérmékkel és technikai eszközökkel -, összekötve a mát a régmúlttal, az ördögi kísértés és az ember eltévelyedésének folytonosságát jelezve számomra. Hasonló demitologizálás a DNS-spirál. A talapzatból, - meglátásom szerint - a földbolygó kaotikusságából kiemelkedő DNS-spirál és a bibliai első emberpár együttlevősége meghökkentő, hiszen egymás mellé illesztve látjuk a bibliai (mitológiai) teremtéstörténet emberpárját az evolúciós fejlődés jelképével, a DNS-spirállal. E kettősség bár szembenálló, mégis megengedő viszonylatú a gondolkodó befogadó irányába: tehát így is, úgy is felfogható az emberiség megjelenése a földön, mivel mindkettőt egyszerre jeleníti meg. Az installáció középpontjában, a szem tekintetének magasságában az emberiség létezésének a milyensége áll, és ezt erősíti fel a távlati nézőpontból való rálátás is, azaz messziről olyan képet ad az installáció egésze (az alapzat, a cső és a rajta szinte lebegő hegytető a különböző alakokkal), mint a tudás fája. Ha e megváltozott nézőpontból tekintünk az alkotásra, a DNS-spirált a tudás fáján kígyó alakjában feltekeredő Sátánként is értelmezhetjük, utalva a bűnbeesés történetére. Emellett értelmezhetővé válik a feltekeredő DNS-spirál, mint az emberi létezés minőségében az emberben továbböröklődő rosszra való hajlandóság is. Ugyanakkor az installáció címe, Az ember komédiája [/i]egyértelműen utal Madách Az ember tragédiája[/i] című művére, így ez utóbbi ismerete megteremt/het egy olyan értelmezési kontextust is, mely éppen e közismert irodalmi mű fiktív világával való kapcsolatok felfedezését, így az installáció újraalkotásának egy újabb lehetőségét kínálja a befogadó számára. Ha az ember komédiájáról van szó, akkor nyilván Madách[/i] műve utáni fiktív állapotról, tehát egy lehetséges, Az ember tragédiája[/i] utáni 16. színről, amikor Éva már hamarosan életet ad Káinnak, amikor a hátuk mögötti természet még az Ő megmunkálásukra vár, amikor éppen visszatértek arra a színhelyre, arra a bizonyos sziklára, ahonnan Madách Ádámja[/i] öngyilkosságával még véget akart vetni az emberiség folytonosságának. A szikla szélén üldögélnek, lábukat lógatva a mélybe, Éva meghitten Ádámhoz bújik, míg az első férfi fejtartása a hegytető végén megjelenő fekete szellemalakra, Luciferre irányul (melynek eltérő alakú szárnyai utalnak a legszebb angyalból lett ördög mivoltra) és ezzel kezdetét veszi az ember komédiája, amely ma is tart. Ennek mozgatója az ördögi folytonos csábítás, melyet Madách Tragédiájának[/i] utolsó színében az Úr mintegy engedélyez: „Te, Lucifer meg, egy gyűrű te is / Mindenségemben – működjél tovább…”. [/i]Az a komédia, amelyet a befogadó gondolhat tovább, és amelyben az ember nevetségessé válik a folyton megújuló ördögi kísértések történéseiben, konkrétan a pénz és a technika csábítása révén. Valószínűsíthető, hogy az alkotó, Jéga Szabó László[/i] nem gondolt Oswald Spengler[/i] jóslatára, amikor a pokoli bugyrokba helyezte a pénzérméket és a számítástechnikai alkatrészeket, mint a korunk anyagi világát jelképező tárgyakat. Az alkotó intuitív módon ezt érezte az ördögi csábítás mai, korunkra jellemző jelképtárának, az emberi lényegtől való elhajlásnak. Ez az alkotói intuíció és a spengleri filozofikus jóslat korunkról – e kettő teljes egybecsengése figyelhető meg. Oswald Spengler[/i][/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b][/b][/i][/i][/i] 1911 és 1917 között írta meg a Nyugat alkonyát[/i], melyben végiggondolta az utolsó, ‘fausti’, európai kultúra ciklikus menetét a Karolingoktól napjainkig. A spengleri[/i] kultúrelméletben a XIX. század közepétől lassan és biztosan bekövetkezik a megtorpanás és hanyatlás, az eredetiséget hordozó belső alkotóerők fokozatos elapadása a filozófia, a művészetek és a tudományok területén, és – a mindezt látszólagosan ellensúlyozó – elképesztő fejlődés a technika (és egy látszólagos jólét) világában. Végül a Legyen birodalmát valaha meghódítani akaró, a mindentudásra törekvő európai ‘fausti ember’ – a spengleri[/i] jóslat szerint – a gép, így a technika és a pénz rabszolgájává, azaz valahai önmaga karikatúrájává válik. (Oswald Spengler[/i][/i][/i][/i]: A Nyugat alkonya. II. kötet Világtörténeti perspektívák.[/i] Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. 714-729. o.) S e spengleri jóslatba foglalt, az ember, mint karikatúra komikusságára rezonál értelmezésemben Jéga Szabó László[/i] installációja, - függetlenül az alkotói szándéktól illetve ismeretanyagtól -, mely egyben e jóslat napjainkban való realizálódását is állítja.[/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/b][/b][/b]
[/b]

Az ember komédiája[/i] installáció felett láthatjuk a Jéga Szabó László[/i] Második Természet[/i] című bekeretezett, a kollázs és installáció műfajának vegyítésével létrehozott művet, mely arra figyelmeztet minden embert, hogy művivé változtattuk a valahai - az ember megmunkálására váró, ha tetszik: bogáncsos – természetet. Olyanná, amely ugyan utánozza, de már nem reprodukálja önmagát, mint az Első Természet. Sőt mi több, a használat után felesleges tárggyá válik.[/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

Hasonlóan az irodalmi szövegekre való rájátszással, a szabad kapcsolatok lehetőségének a megteremtésével teremt egy újonnan született egészet Jéga Szabó László[/i] szív-triptichonja. Mit is láthatunk? Az első kollázs – „A semmi ágán ül szívem”[/i] címmel – egy vasszív formájában konkrétan megjeleníti e nyelvi metaforát és valóban a semmi ágán ül egy anatómiai jellegű szív a fehér keretben. A „kis teste hangtalan vacog”[/i] című installáció egy kőfalba helyezett kőszív, meggondolkodtató paradoxont teremtve a verssorral (az installáció kőszive vacog: hihetetlen, mivel egy élettelen követ antropomorfizál). Majd a „Köréje gyűlnek szelíden / S nézik, nézik a csillagok.”[/i] verssorok kapták a Mackenzie Thorpe adaptációjú olajfestmény címét, mely egy hatalmas vörös szívet és annak tetején egy apró anonim emberkét ábrázol, körülötte számtalan csillaggal.[/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/b][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b]
[/b]

József Attila Reménytelenül[/i] című versének harmadik versszaka és a három szív-témájú alkotás közötti további kapcsolatok felfedezése ismét csak (a tárlatot még megtekinthető) befogadóra vár és e felfedezés öröme egyben az esztétikai élmény egyik forrása is lehet.
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]


[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

Az „Új Korszak”[/i] Vándorkiállítás szegedi 6. állomásának november 11-ei megnyitója egy összművészeti élményt nyújtott a közönségnek, hiszen nemcsak a képzőművészeti alkotások kapcsolódtak a zene illetve az irodalom világához, hanem Várszegi Tibor[/i] fél órás előadása - „A Kő”[/i] címmel – szintén egy igen különleges fúzióra épült. A Szent István Egyetem főiskolai tanára itt, mint előadóművész vált jelenvalóvá, és egyszemélyes színháza – a szív-triptichonhoz is kapcsolódva – a ’kultúrák jönnek, kultúrák mennek, de a kő marad’ gondolat többfajta értelmezési vetületére épített. A Kő[/i] mint az emberi benső törvények szilárd lényege, mint a földről az ég felé vezető tengely szakrális tárgyaként vált interpretálhatóvá számomra. Előadásának színházi nyelven megalkotott ’szövege’, kombinálta a metakommunikatív jeleket, a mozgásszínházat, a - bibliai idézetek valamint Babba Mária erdélyi tiszteletének - szakrális szövegeivel. [/i][/i][/i][/b][/b][/i][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/b][/b][/b][/i][/i][/i][/b][/b]
[/b]

[size= small]Várszegi Tibor[/i] előadása és a Vándorkiállítás legtöbb műalkotása ugyanazt állítják számomra: a műalkotás valójában nem utánzó, hanem teremtő folyamat, nemcsak az alkotó, hanem a befogadó részéről is. [/size][/i]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]

[size= small] [/size]
[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]


[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]


[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]


[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]


[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]


[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]


[/i][/i][/i][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]
[/i][/i][/i][/b][/b][/b]