Máté Zsuzsanna: Dialógus – kérdésfeltevés – rájátszás

[size= small][/size][b]Máté Zsuzsanna: Dialógus – kérdésfeltevés – rájátszás. [/b]
[b]Megjelent a Szeged kulturális folyóirat 2008. február-március számában (40-43 oldalig).[/b]

[b]Jéga Szabó László tárlatának megnyitása apropóján [/b]

[size= small](A tárlat Szegeden a Petőfitelepi Művelődési Házban volt megtekinthető 2008. január 30-ig, ezután ’vándorútra’ indult: március 9-től három héten át Budapesten a VAM Art Galériában (Budapest, Király u. 26., www.vamdesign.hu), majd Kecskeméten április 18-tól, később Kiskunhalason és az ország több városában kerül kiállításra, majd a folyamatosan bővülő tárlat kb. egy év múlva kerül vissza Szegedre.) [/size]

Jéga Szabó László 1955-ben, Szegeden született. Mesterei a szegedi festőművészek kiválóságai voltak, így Cs. Patay Mihály, Patay Miklós, Bakacsy Lajos és a valahai Szőke Győző és Szekfű János. Amilyen színes a témavilága művészete egészében, ugyanilyen sokrétű a stílusa is. Csak néhányat megemlítve a kiállított alkotásokra is tekintve: szuperrealista, szürrealista, itt-ott futurista jellegűek, véleményem szerint igen közel állnak a posztmodernhez. Hasonló a műfaji sokszínűsége is, az olajfestményeken, a grafikákon és a montázsokon túl a kiállításon kollázsokat, installációkat, adaptációkat és grafikai elemeket optikaival ötvöző alkotást egyaránt láthatunk. Emellett Jéga Szabó László a Dinnyés Ferenc Alkotóművész Kör alapító tagja és a Pannongaléria egyik művésze (www. pannongalerie.ww.hu weboldal), a budapesti Magyarságszolgálati Alapítvány képviselője valamint a Szent György Lovagrend tagja.
Aki ismeri Őt, az alkotásaiban is felismeri egyéniségének meghatározó vonásait. Aki nem ismeri, megismerheti az alkotásain keresztül. Azt az alkotót, akinek ’rendeltetése nem a válasz, hanem a kérdés’ (Martin Heideggert aposztrofálva), azaz a kérdésfeltevés elindítása a befogadóban, valamint ezzel együtt egy dialogizáló, párbeszédre építő alaphelyzet létrehozása, melynek révén az alkotó játékosan bevonja a befogadót az alkotás fiktív világába, sőt, néha alkotótárssá is teszi őt. Nem a semmiből hoz létre valamit, hanem a már meglévő, létező, ismert dolgokat megtalálja, kiválogatja, kombinálja és szintetizálja, az egyes elemeket sokszor váratlanul és meghökkentő (biszociatív) módon kapcsolja egybe, vagy éppen a legkülönbözőbb rájátszások lehetőségének megteremtésével teremt egy újonnan született egészet, az alkotást.
A Művészképezde weboldalról idézve Jéga Szabó László ars poetica-szerű sorait: „A művészet egy, csak sok ága van. Ismerj meg, élj át, próbálj ki, amennyit csak tudsz! Annál több színt érzel magadban. A technikákat könnyen megtanulhatod, (…) de művésszé csak a tapasztalással szerzett örökös befogadás által válhatsz. Mikor ráérzel arra, amit közölni szeretnél, és megszenvedted, átszűrted magadon, ráébredsz az élet egyszerű és nagyszerűségére.”
[size= small]Jéga Szabó László saját művészetét a „FREE-CONTACT and PLAYFUL” megnevezéssel véli leírhatónak. Ez a szabad kapcsolatok, a szabad kapcsolódások megteremtését és megtalálását jelenti: a szemléltetés esztétikai és vizuális élményének; a gondolkodtatás intellektuális élményének; a cselekedtetés manuális élményének és a beszéltetés verbális élményének a variációit, melyet alapvetően összeköt a játék és a játékosságra való invitálás. [/size]
Alkotásai ezen alapsajátosságokkal a hagyományos műalkotás-befogadó kapcsolatot is felbontják, hiszen a befogadó társalkotóvá válhat, másrészt alkotásai olyan objektivációk, amelyek a kanonizált, megszokott műalkotás-fogalomból kilépnek.

Dialógus azaz párbeszéd – kérdésfeltevés – rájátszás: e három sajátosságot hangsúlyozva írnék kiállított alkotásairól.
Egy többszörös dialógusba von be A Kékszakállú herceg vára alkotása. Egyrészt magán a műalkotáson belül megteremtett párbeszédbe, hiszen a már létező Balázs Béla A Kékszakállú herceg vára szövegkönyv kiemelt részletei a hét fehér keretben, tehát maga az irodalmi szöveg valamint Bartók Béla egyfelvonásos operája, mint két ismert műalkotás elemei párbeszédet folytatnak Jéga Szabó László vizuális megjelenítésével. E kollázs rövid leírása: egy fehér várkockákkal, élettelen fonott növényszárral stilizált férfi-lélek titkaiba - egy nyomasztó vár titkos szobáiba - való bepillantás hét kulcslyukon keresztül, mintegy játékosan invitálva a nézőt is e leskelődésre. Így ebbe az önmagában meglévő alkotáson belüli dialógusba, melyre alapvetően építkezik a mű, bevonódik a befogadó is, aki a műalkotással folytathat egyfajta párbeszédet. Például elgondolkodhat a férfi-nő kapcsolatának ellentmondásosságán. Azon, hogy lehet e közel kerülni a másikhoz a múltját durván firtatva? Lehet-e erőszakosan kikövetelni az önfeltárulkozást? Azon, hogyan válik áldozatává a nő a saját túlzott kíváncsiságának, a férfiról való mindentudás akarásának, és hogyan válik ennek áldozatává az éppen kibontakozó szerelmük is. Hiszen a lélek titkainak erőszakos és gyors feltárása megöli a tiszta szerelmet. A művel folytatott dialógus a befogadóban kérdéseket provokál, olyan kérdéseket, amelyeket Jéga Szabó László generál az alkotásba, és amelyeket fontosnak vél. Olvassunk, nézzünk és lássunk A Kékszakállú herceg vára előtt, kérdezzünk és válaszoljuk meg ezeket a magunk módján! És vigyázzunk a hetedik kulcslyuk játékosságára, hogy a hölgyek nehogy emlékképpé és az urak nehogy boldogtalanná váljanak, mintegy visszacsatolva a Balázs Béla szövegre.
Garp szerint a világ… című installáció, mely a két agyagba formált kisplasztikát, Garpot és hallgatóját vegyíti egy működő mobillal, ez az alkotás szintén bevon bennünket egy többszörös párbeszédbe: a világról folytatható beszélgetésbe, és emellett a világlátás többféle nézőpontjába. Helyezkedjünk a két kisplasztika interaktív és meghitt kommunikációs közegébe, azaz lépjünk bele a műalkotás fiktív világába, üljünk be egy percre a csónakjukba, oda, a ’drótfészek’ közepébe és próbáljuk meg kitalálni, mit mondhat Garp a világról, mit magyaráz az áhítatosan hallgató társának, ott, ebben a bezártságban! Drótfészek: egy kör, mely lezártságot, határoltságot is jelenthet, de jelenthet egy biztonságot nyújtó meghitt együttlevést is. Lehetséges, hogy Ő egy tudós, akinek neve éppenséggel lehet az alkotó képzeletének szüleménye, de akár létező vagy egy műalkotásbeli fiktív személyként is fellelhető. Szinte életre kel a test- és kéztartása révén, és halljuk, amint lelkesen magyarázza teóriáját odaadóan figyelő társának. De tegyük fel a kérdést másképpen: mit is tudhat meg az ember a Világról? A dialógus nemcsak a műalkotással folyik, hanem az ember önmagával is párbeszédet folytat és gondolkodik: a világról és önmaga tudásáról, annak határoltságáról és arról, hogy milyen gyakran elfelejti tudásának végességét, megismerésének korlátait és korlátoltságát, hogy milyen gyakran véli magát ’mindentudó’-nak. Vizualitásba helyezett intellektuális narratíva ez. Aztán álljunk fel és kívülről tekintsünk az egész alkotásra, mintegy nézőpontot váltva, járjuk körbe és kérdezzünk rá, milyen is ez a Világ, amit az alkotó láttat meg velünk és amit Garp nem valószínű, hogy meglát(hat). A kisplasztika fölé helyezett hatalmas mobillal az intelligens tervező meglétére vagy a pénz mindenek feletti uralmára való rákérdezések és a nézőpontok váltásának a játékába vonja be a gondolkodó szemlélőt Jéga Szabó László.
A Szeretlek című alkotás égetéses technikával készült és a grafikai elemeket dinamikus optikai elemmel ötvöző. Itt maga az alkotás címe, a Szeretlek szó jelentéstartalma és az ábrázolt téma hoz létre egy meghökkentő feszítettséget, hiszen két igen eltérő sík kapcsolódik egybe. A szeretlek szóról annyit beszéltek és gondolkodtak már, mégis oly nehezen gyakorolják, és ezzel a bonyolultsággal, amit a cím asszociál(hat) bennünk, ezzel szemben itt van az alkotás ábrázolt világában egy mérhetetlen egyszerűség, az, hogy ez az érzelem, hogy szeretlek, létrejöhet egy (kecsesen szép) madárka és egy (kissé torz arcú) ember között is. És hogyan szeretheti egymást a madárka és az ember? Mielőtt a válaszunk túl komoly lenne vagy lehetne, Jéga Szabó László ezt szinte ellenpontozza azzal, hogy egy optikai mobil-játékkal bevonja a befogadót az alkotás fiktív világába, annak alakíthatóságába, azaz játszatja a befogadót. Hogy mivel és hogyan? Egy más funkcióban használt tárggyal, a projektorok világában egy írásvetítő valahai nagyító üveglapjával, ezt illesztve a madáralak és az emberarc elé, melynek mozgatása révén a néző játékosan alakíthatja majd látványának arányait. Posztmodern ez a tárgyfelhasználás: hiszen másként létező tárgyakat illeszt a műalkotás fiktív világába a modern művészet barkácsolt tárgyával szemben. Másrészt posztmodern annyiban is, hogy a befogadót játékosan szinte alkotótársnak invitálja.
[size= small]Lírai ihletettségű a Horses remember égetéses grafika és többszörös képi síkokkal játszik. A két különböző méretű darabból álló műalkotás nagy fehér háttér-síkja a konkrét (biológiai) emlékezés agytekervényeit sejtet(het)i. Míg az előterében a kissé ferdén felfüggesztett égetéses grafika egy archaikus benyomást kelt azzal, hogy az összebújó lovak félszigetté, sörényük heggyé, a madarak pedig felhőkké változnak, bevonva a nézőt a ’ne csak nézz, láss is!’ játékos síkváltásaiba. Konkrét és archaikus emlékezet kettős együttlevősége jelenik meg itt a két egymásra illesztett táblán. [/size]
Hasonlóképpen a Vágy titokzatos tárgya című kollázs többfajta világba vonja be a nézőt: mégpedig úgy, hogy a különböző világok rájátsszanak egymásra. Az egyik világ képi síkja: egy petesejt megtermékenyítése a siető ondók által; egy másik világ síkja és egyben egy másfajta értelmezési lehetőség: az ondó-egerek révén a földbolygó megtermékenyítése. Az alkotó a két világ síkjai közötti rájátszással provokálhat bennünket a kérdésfeltevésekre a virtuális világ és a valós világ viszonyrendszerére irányulva: milyen e két világ kapcsolata, egymásra hatása, hogyan értelmeződik egyikben és a másikban a vágy titokzatos tárgya. Valamint, ha a két világot összefonódottan értelmezzük, kérdezzünk rá arra is, és keressünk válaszokat, hogy mit keres ott a sarokban a billentyűzet? Ha erre a kérdésre válaszolunk, akkor már egy harmadik értelmezési lehetőséget villantunk fel: egy intelligens tervezés meglétére kérdezhetünk rá. Arra, hogy ki nyom(hat)ta le először az enter gombot és ki vagy kik futtat(hat)ják a különböző programokat, milyen információk ’termékenyítették’ meg földbolygónkat?
[size= small]Ahogy a Szeretlek vagy a Vágy titokzatos tárgya alkotások - posztmodern módon – más funkcióban lévő tárgyakból (is) konstruálódnak (pl. ez utóbbinál egerek halmaza, billentyűzet, színes, apró színes műanyagforgácsok), hasonlóképpen a K RTYAV R című kollázs is, mégpedig a legkülönbözőbb számítógépes alkatrészekből. A befogadó játéka itt konkrét tevékenységet is ölthet, ha van kedve, beszállhat a játékba és építheti tovább a virtuális világ kártyavárát, ami bármikor összedőlhet. Másrészt a virtuális világot megnevező műalkotás-cím, a K RTYAV R betű-hiányai – a befogadó felfedezésére várva - utalnak a valós világ és a virtuális közötti elkülönböződésekre, arra, hogy nem ugyanaz a kettő, csak hasonló, másrészt a valósághoz képest a virtuális világ alapvetően hiányos. [/size]
A MACKENZIE THORPE és a FERAM-PARIS című adaptációk posztmodern jellegzetessége a játékos átvétel: a „playgarism”. Az első adaptációt – a kék világegyetem előterében a hatalmas vörös szívet és az annak tetején üldögélő, apró, arctalan, lábát lógató emberkét - szemlélve önkéntelenül is eszünkbe jut(hat) József Attila Reménytelenül[/i] című versének harmadik szakasza. Egy furcsa disszonancia alakulhat ki a szemlélőben: bár nincs jelen az adaptáció konkrét képi síkján, mégis átélhetővé válik az anonim és arctalan emberke (akik mi magunk is lehetünk akár) életérzése: magányossága, emberi kicsinysége és a szeretni vágyó szív megszépített szomorúsága.
[/i]
[size= small]„A semmi ágán ül szívem,[/size][/i]
[/i]
[size= small]kis teste hangtalan vacog.[/size][/i]
[/i][/i]
[size= small]Köréje gyűlnek szeliden[/size][/i]
[/i][/i][/i]
S nézik, nézik a csillagok.”[/i]
[/i][/i][/i]
A META MORF ÓZIS című alkotás egy három - különálló, de együtt létező - darabból álló konstrukció: három ismétlődő fehér műanyag-plasztika (műfaját és technikáját tekintve vákuummal készült kollázs), amely mégis különbözik az előzőtől, és így együttességükben a metamorfózis görög szó jelentéstartalmát jelenítik meg: az átalakulást az egyik formából a másikba, az átváltozást. Gyönyörűek az átjátszások a görög szó három tagjának jelentéstartalma és az ábrázolt formák között. A META a görögben egy előtag, nyelvileg valaminek az elvonatkoztatottabb formáját jelenti, a filozófiában egy fizikai realitáson túlira utal. Itt az alkotás első darabjában ezt a fehérség éppen domborodó jellegével sugallja: az anyagba öntött gondolatot, a még formátlan formát, a terv első csíráját, amikor éppen elkezdődik az átalakulás folyamata, az anyag formálódása. Egyben a META sejtet(het)i az anyagba öntött intelligens tervezés első fokát is. A MORF a görög nyelvben egy alaki, formai sajátságot kifejező képző. Itt hasonlóan az alakulóban lévőség, a formálódás folyamata hangsúlyozódik, a lassan alakuló (tervezett) forma és matéria együttlevőségének egy középső stádiuma. Ugyanakkor ez a forma egy másik értelmezési vetületben egy finom rájátszás is a femininumra. Az ÓZIS a görög nyelvben valamely szerv vagy testrész okozta bántalmat kifejező főnévképző, (például idegrendszeri bántalom: neur-ózis.) Az alkotás harmadik ÓZIS darabjában, a metamorfózis, az átalakulás utolsó szakaszában, egy fájdalmas (mert kiszakadó) benyomást keltő folyamatban valami megformálódik az anyagban: egy stilizált emberi fej. Kitörik, szinte kiszakad ez az archaikus fej az addigi harmonikusnak tűnő egészből. Számomra a fej szimbolizálja a gondolatot, a gondolkodást, mely anyaghoz, agyi tevékenységhez kötött ugyan, de mégis szemben áll az anyaggal, elszakad attól. A fejforma büszkesége sugallja a gondolkodásnak, az emberi öntudatnak a büszkeségét. Ugyanakkor ez az öntudatos stilizált fej a nyakán egy nyakláncot visel, mely szimbólumként utalhat az intelligens tervezés általi determinisztikus meghatározottságra akár. Szép ez az ellenét: a fej öntudatos szabadsága és a nyakék által jelzett meghatározottság (az emberi sors kódoltsága valamely transzcendens lény által). Meggondolandó ez a harmadik stádium: az ÓZIS súlyos filozófiai kérdéseket rejt(het) magába a gondolat erejéről; a gondolat anyaghoz való kötöttségéről vagy az attól való függetlenedéséről; az emberi gondolkodásnak, mint végső folyamatnak a ’nagy egészből való kitépettség’ érzetéről, valamint a szabadság és a determináció viszonyáról. De megnyílik egy további jelentésréteg is, harmonikusan egybeolvadva az előzővel: a MORF nőnemének ellen-párja, az ÓZIS fejformájának rájátszása a fallikus formára.
[/i][/i][/i]

[/i][/i][/i]
Jéga Szabó László alkotásai nemcsak játékos és gondolatébresztő dialogizálást indíthatnak el a műalkotásokkal és a műalkotásokról, hanem intellektuális élményt is nyújt(hat)nak.
[/i][/i][/i]

[/i][/i][/i]

[/i][/i][/i]
[size= small]A szerző: Dr. habil. Máté Zsuzsanna, esztéta[/size][/b]
[/i][/i][/i]
[size= small]SZTE JGYPK Felnőttképzési Intézet[/size][/b]
[/b][/i][/i][/i]

[/b][/b][/i][/i][/i]

[/b][/b][/i][/i][/i]

[/b][/b][/i][/i][/i]