Máté Zsuzsanna : A befogadói reflexiókról

Máté Zsuzsanna: A befogadói reflexiókról

Megjelent:Kultúra és Közösség művelődéselméleti folyóírat XIII. évfolyam, 2009. II. számában 77-84. oldalig

Az elmúlt egy évben kiállítás-megnyitókat tartó esztétaként végigkísértem Jéga Szabó László, szegedi képzőművész kezdeményezésével és szervezésében indult Új korszak (2008-2009) Vándorkiállítást. A szervezőhöz, aki 16 műalkotást állított ki és ’vándoroltatott’ a hét kiállítóhelyen, folyamatosan csatlakoztak az egyes településeken az amatőr, a pályakezdő illetve a hivatásos, az elismert vendég és vándor kortárs képzőművészek. Az első szegedi állomáson, a Petőfi-telepi Művelődési Ház kiállításán Ördög Zoltán festőművész (2008. január 16-tól 31-ig); a Kiskunhalasi Művelődési Központ kiállításán Lázár Kálmán festőművész (2008. március 9-től április 9-ig); a Keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ kiállításán Bubla Éva festőművész (2008. április 10-től 17-ig); a Kecskeméti Főiskola Művészeti Intézetének kiállításán Juhász Ferenc festőművész (2008. április 18-tól június 30-ig.) a szegedi Art Restaurant Művészétteremben rendezett tárlaton Feketű Boglárka keramikus művész (2008. november 11- 2009. január 15-ig); majd a zárókiállításon, visszatérve a szegedi Petőfi-telepi Művelődési Házba, Dr. Szabó Tibor festő és grafikus volt a vendégművész (2009. január 19-től február 25-ig) Jéga Szabó László mellett. Egy-egy alkotásukkal vándorművészek is csatlakoztak e kiállítás-sorozathoz, így a szegedi Daróczy Erzsébet festőművész, a budapesti Ocztos István festőművész és grafikus valamint a Szolnoki Művésztelep szobrásza, Hangay Szabó László. A Jéga Szabó Lászlótól indult Új Korszak Vándorkiállítás kezdeményezés 2008. március 9-én, az „Alkossuk meg jövőképünket!” című országos tárlaton került meghirdetésre közvetítésemmel, a kortárs magyar művészet egyik centrumában, a budapesti VAM Design Centerben, ahol a szegedi képzőművésztől is láthattunk négy műalkotást (2008. március 9-30-ig). Valamennyi felsorolt hét állomás megnyitóiról, a kilenc művész 32 műalkotásáról - ezen belül Jéga Szabó László 16 kollázsáról és installációjáról - részletes képanyag és néhány állomás megnyitójáról videofelvételek tekinthetőek meg a www.pannongalerie.uw.hu honlapon, valamint elemző ismertetések olvashatóak a kiállított alkotásokról a Szeged kulturális folyóiratban .
A hét állomáson látható műalkotásokat körülbelül 400-450 látogató tekintette meg az ország különböző helyein, a vendégkönyvben 172 aláírás illetve bejegyzés olvasható. Tanulmányom empirikus kiindulópontját e látogatói bejegyzések adják, melyeket két nagyobb halmazba csoportosítottam. Az egyik csoportba tartoznak azok a bejegyzések, melyek a kiállított alkotásokat értékelik, hiszen a befogadási aktusok többnyire összefonódnak a valamilyen minőségű esztétikai ítéletalkotással. Megjegyzem, kivétel nélkül pozitív ítéleteket olvashatunk a bejegyzésekben, melyek szorosan kapcsolódnak ahhoz a gondolathoz indoklásképpen, hogy miért is nyújt a kiállítás illetve némely műalkotás esztétikai élvezetet. Ez az indoklás vezet át a második bejegyzés-csoporthoz, így több bejegyzésben átfedésbe is kerül az első csoport a másodikkal. A második csoport bejegyzései a látogatókra tett hatásról és az élmény milyenségéről számolnak be. Ha a kulcsszavak szempontjából csoportosítom a bejegyzéseket, akkor valamennyiben szerepel az alábbi fogalmak és szinonim kifejezéseik közül legalább kettő: gondolatiság, eredetiség, élmény, hatás, beszélgetés.

Tanulmányom első három részében e tapasztalati anyagból, illetve azok idézett részleteiből kiindulva vázolom a fentebbi kulcsfogalmakkal összefüggésbe hozható befogadásesztétikai aktusok hermeneutikai vonatkozásait. Így a befogadásesztétikai folyamat legfontosabb tényezőihez kapcsolódóan az értelmezés - megértés kérdésköréhez tartozó meggondolandóságot (1), az élmény és a hatás kérdéskörét (2) valamint a dialogicitást (3). Tapasztalati anyagom függvényében nem foglalkozom a művészetszociológiai kitekintéssel, sem a kortárs képzőművészeti kiállításokon résztvevő befogadói szubjektum sajátosságaival, magatartás-változásaival; valamint a művészetpszichológiai, befogadástipológiai és hatáslélektani vonatkozásokkal sem. Írásom utolsó negyedik részében összegzem a lehetséges következtetéseim a hermeneutikai szemlélet felől az andragógián belüli esztétikai nevelés és az esztétikai tevékenység – kiemelten a műértés - fejlesztésének a fontosságát illetően. Mivel könyvnyi terjedelműnek vélem a kognitív művészeti nevelés-fejlesztés területéhez való kapcsolódást, ezért írásom végén csupán arra vállalkozom, hogy a meglévő tapasztalati anyagomra vonatkoztatott hermeneutikai következtetéseim párhuzamba állítsam az andragógián belüli esztétikai nevelés és esztétikai tevékenység-fejlesztés szükségességével.

1. A kiállított műalkotások esztétikai értékelését is tartalmazó bejegyzésekben a legtöbbször előfordult fogalom a gondolatiság, az eredetiség és a kreativitás, tehát az esztétikai érték mellé vonódik az intellektuális érték. Néhány gondolatiságra utaló részlet a bejegyzésekből: „Szeretettel gondolok majd a mai estére, ez nem az ember komédiája volt, ez az ember gondolkodása volt! (…)”. „(…) Sokat tanultunk és rengeteg jó ötletünk született!” „Örömmel töltött el a kiállított képek humora, gondolati gazdagsága, eredetisége.” „It was very good and very clever.” „A kiállítás jelentőségét dicsérhetem, miszerint a gondolkodás elméleti továbbfejlesztése a gyakorlatban. (…)” „(…) Kékszakállú Herceg vára játszik el a legjobban az ember gondolatával.” „(…) Sok szeretettel gratulálunk a csodálatos és gondolatébresztő kiállításhoz!” „(…) Elvont gondolatokat ébreszt az emberben.” „Éljen a szabad gondolat!” „Mit az emberi elme gondol, nem látható. Mit a kéz elkészít, nem magyarázható. Nézd, gondolkodj, töprengj – a művészet ilyen.” „Szeretem a rejtvényeket! (…)” „A művészetben az a szép, hogy szabad. Mindenki azt gondol közben, amit akar. Mindenkinek más érzés, más kérdés, más a válasz. Számomra gondolatébresztő és gyönyörködtető is a kiállítás. Köszönjük!”
A vándorkiállításon látható kortárs műalkotások többsége e bejegyzések szerint tehát elsősorban azért értékes, így azért ’jó’ műalkotás, mert (szabadon) elgondolkodtat. Az a látogató, aki csupán felszínesen és sietve szemléli a tárlatot, be sem vonódhat e műalkotások által kínált gondolkodási folyamatokba, mivel befogadói magatartása még csak esélyt sem ad az esztétikai és intellektuális élményen alapuló értelmezés és a vele együtt járó gondolkodási folyamat létrejöttére. A komplex, esztétikai és intellektuális értéket egyaránt hordozó műalkotások mintha korunk jellemzőjének, a felszínes felgyorsulásnak állítanának korlátot.
A hermeneutikai művészetfilozófiai szemlélet szerint a ’jó’ műalkotás a meggondolás és a továbbgondolás legkülönbözőbb formáit generálja, mivel magában hordozza az értelmező és az újrateremtő megközelítések lehetőségét . Így gondoltatja tovább önmagát változatos formákon keresztül: például egy kiállításon történő beszélgető értelmezéstől kezdve az értékelő vagy kritikai megközelítésen keresztül a különböző esztétikai minőségek érvényesülését hordozó esztétikai élményeken vagy egyéb inerpretatív és más hatásformákon át. A befogadói értelmezés effajta szabadsága többnyire arra a műalkotásra jellemző, melyeknek ontológiai alapja nyitottsága és ebből következően az, hogy a mű önmagában hordozza a többértelműség és így az értelmezések gondolatszabadságának a lehetőségét. A nyitottság, Umberto Eco szerint – „mint a művészi üzenet alapvető többértelműsége minden idők műalkotásának állandó vonása”. Hasonló véleményen van Borisz Uszpenszkij is: „a többértelműség általában (azaz a többféle értelmezés lehetősége) a művészi alkotás lényegi oldalát jelenti.”
Mit jelent a befogadói értelmezés szabadsága? Elsősorban azt, hogy a mű újra- és újra feltölthetőnek bizonyul a befogadói értelmezésekben, akár több generáción átívelően. E „hermeneutikai feltölthetőség” a műalkotás értékességének és időtállóságának legfontosabb alkotóeleme Almási Miklós szerint is . Mivel a műalkotás kérdésfeltevésekre és dialogicitásra ösztönöz, és immanens módon tartalmazza a különböző értelmezések potencialitását. Ugyanakkor a mindenkori befogadó részéről egy szubjektív módon létrejövő ’érintettség’ teszi élővé, jelenvalóvá . Az értelmezés, (valamint a lehetséges megértés és az esetleg ezt követő alkalmazás, mely a hatás realizálódását mutatja), amennyire a mindenkori értelmező történeti léte, valamint szubjektivizmusa és a mű által meghatározott, olyannyira szabad, változatos és játéktermészetű is. Játéktermészetű, hiszen minden műalkotás rejtvényszerű is, fenntartva egy megfejtési igényt.
A műalkotások rituális értékrögzülésének folyamatában (annak feltételezhető első állomásán, például tanulmányom empirikus alapját képező vándorkiállításon) a befogadókkal való találkozásban elsősorban annak hermeneutikai feltölthetősége jelenti a műalkotás revitalizálódásra képes magját, azt az immanens sajátosságát, mely az értelmezések szabadságát teszi lehetővé, az értelmezés szabadságélményét kínálja az aktuális befogadó, majd a későbbi generációk számára is. Ugyanakkor a műalkotás által nyújtott aktív esztétikai tevékenységben való részvétel lehetősége és e mellett vagy az ezen belüli intellektuális élmény az ember szabadságszükségletének „szimbolikus kielégülése”-ként is interpretálható, egy olyan tevékenységformaként, melyben a befogadók „önmagukat állandóan alakító lényekként élhessék életüket.” Ezt a befogadói reakciót, mint a gondolkodás szabadságélményét és egyben szabadságszükségletét egyértelműen mutatják a fentebb idézett bejegyzések részletei is.

A bejegyzésekből a kiállított műalkotások eredetiségére, kreativitására utaló szinonim kifejezések és néhány részlet kiemelése: „eredeti”, „kreatív”, „ötletes”, „különlegesek”, „meghökkentő”, „szenzációsak”, „konstruktívak”, „újszerű”, „modern”, „érdekes”. „Gratulálok a kreatív ötletekhez!” „A kreatív ötletek és a művészet találkozása lelhető fel a művészek munkáiban.” „Nagyon kreatívnak és ötletesnek tartom a kiállítást,(…)!”
Az emberi értékek egyetemes tartamát kereső kultúra-összehasonlító kutatások igen előkelő helyen szerepeltetik a kreativitás, az alkotás és a felfedezés képességét - 44 országban 1992-ben végzett felméréseik alapján -, valamint a szabad, független gondolkodás értékét. A kreativitás minden kultúra eredeti forrása , az evidenciákat vagy a tradíciót megkérdőjelező jellegénél is fogva. A művészeten belül az eredetiségre, a kreativitásra való törekvés és igény csak az utóbbi két-három évszázadban, a modernitásban vált kitüntetett céllá és értékké. Mivel az alteritás művészetének dominánsabban variációs és változtató jellegével ellentétben, a modernitásban a műalkotás már nem csak mint az életesemény tartozéka, vagy nem csupán visszatükröző utánzata, ábrázolása létezett, hanem autonóm, különálló dologként tárgyiasítódott, így a valóság önálló szférájává lett, amely már nemcsak tükrözte, utánozta a ‘van’-t, hanem kibővítette azt önálló entitásával.
Az eredetiséget létrehozó művészi kreativitás egyik legutóbbi rendszerszerű esztétikai analizálása Arthur Koestler A teremtés című könyvéhez köthető. Arthur Koestler így ír a teremtő cselekedetről A teremtés könyvében: „A teremtő cselekedet nem a szó ószövetségi értelmében teremt. Nem a semmiből hoz létre valamit; megtalál, kiválogat, átcsoportosít, kombinál és szintetizál a már létező és ismert tényeket, eszméket és készségeket. Minél hétköznapibbak és megszokottabbak a részek, annál meglepőbb az újonnan született egész.” Ilyen újonnan született Egész valamennyi értékes műalkotás. A kreatív folyamatok logikai mintázatát azonosnak véli a kreatív tevékenységek három alapvetően különböző minősége felől: így mind a humor (a Bohóc nevetése), mind a felfedezés (a Bölcs, a tudós megértése), mind a művészet (a Művész lenyűgözése) oldaláról, a ‘haha – aha – ah’ hármasságában. A három kreatív tevékenység közös logikai mintázatát a biszociáció kategóriarendszere köré építi fel. A „biszociál” kifejezés alatt egy olyan folyamatot érthetünk, melyben egy valamilyen helyzetet, eseményt a „mindennapi gondolkodásunkkal összeférhetetlen rendszerben” szemlélünk, így az adott eseményben a „két rendszer metszi egymást, úgyszólván két hullámhosszon rezeg, s amíg ez a szokatlan helyzet fennáll, az esemény nem egy értelmezési síkkal áll asszociatív kapcsolatban, hanem kettővel biszociál”. Így a biszociáció – szemben állva a céltudatos és stabilnak tűnő „egy síkon való gondolkodás rutinműveleté”-vel és annak asszociativitásával – a kreatív tevékenység mindig egy síknál többre való mozgását jelenti, egyben jelzi az alkotás összetett, instabil állapotát is.

A kreativitás e legfőbb koestleri jellemzőjét, a biszociativitást, mint az esztétikai hatás lényegi elemét a vándorkiállítás posztmodern szemléletű műalkotásai hordozták, így Juhász Ferenc festményei és Jéga Szabó László kollázsai, installációi. Juhász Ferenctől látható három olajfestmény - a Zenembrió, a Hattyúdal és a Színfónia címűek – meglepetésszerű, biszociatív kapcsolatot teremt a zene világával. Így például a Zenembrió a méhen belüli fejlődés állapotát kapcsolja össze a Dixiland megfogantatásával, oly módon, hogy a köldökzsinór egy hajlított klarinétot formáz; a Hattyúdal olajfestménye pedig egyszerre teremt kapcsolatot a hegedű hangszerének geometriai strukturáltsága; a hattyúnyak jellegzetes formája; és a Hattyúdal cím melankolikus, búcsúzást és elmúlást sejtető jelentése között. Jéga Szabó László a már meglévő, létező, ismert dolgokat megtalálja, kiválogatja, kombinálja és az egyes elemeket sokszor váratlanul és meghökkentő (biszociatív) és egyben kreatív módon kapcsolja egybe szinte valamennyi kiállított alkotásában. Csupán egyet kiemelve: a Vágy titokzatos tánca című kollázsa kétfajta világba vonja be a nézőt, két világsíkkal biszociál. Az egyik világ képi síkja: egy petesejt megtermékenyítése a siető ondók által; a másik világ síkja és egyben egy másfajta értelmezési lehetősége: az ondó-egerek által hordozott információk révén a földbolygó megtermékenyítése. Az alkotó a két világ síkjai közötti biszociativitással provokálhat bennünket a kérdésfeltevésekre a virtuális világ és a valós világ viszonyrendszerére irányulva: milyen e két világ kapcsolata, egymásra hatása, hogyan értelmeződik egyikben a másik és fordítva. Valamint, ha a két világot összefonódottan értelmezzük, rákérdezhetünk arra is, hogy mit keres ott a sarokban a billentyűzet? Ha erre a kérdésre válaszolunk, akkor már egy harmadik értelmezési lehetőséget villantunk fel: egy intelligens tervezés meglétére kérdezhetünk rá. Arra, hogy ki nyom(hat)ta le először az enter gombot és ki vagy kik futtat(hat)ják a különböző programokat, milyen információk ’termékenyítették meg’ a földbolygónkat? A vándorkiállítás további műalkotásairól részletes elemzések olvashatóak a Szeged kulturális folyóirat 2008. februári és decemberi számaiban, ahogy erre már utaltam.

2. A bejegyzések másik csoportja a látogatókra tett hatásról valamint az élmény milyenségéről szólnak: „sokszínű”, „nagyon érdekes”, „páratlan élmény”, „különleges élmény”, „hatalmas élmény”, „szórakoztató”, „humoros”, „érdekes”, „izgalmas”, „fantasztikus”, szenzációs”. Néhány kiemelt részlet: „Remek művek, érdekes kompozíciók, felülmúlhatatlan élmény!” „(…) Élmény volt, hihetetlen élmény!” „Rohadt jó volt!” „(…) Óriási élmény volt! Köszönet érte!” „Örömmel néztük a képeket (…).” „Kifejező motívumok, fantasztikus világszemlélet, érzelemvilágot előre helyező festmények engem is elvarázsoltak. Köszönöm ezt a páratlan élményt (…)!” „(…) Nagyon tetszettek a képek!” „(…) Köszönjük szépen, jól éreztük magunkat!” „Nagyon tetszett a kiállítás. BRAVO! Kellemes volt végignézni! (…)” „Gratulálni szeretnék a fantasztikus kiállításhoz, mely nagy hatást tett rám! (…)” „Jó, sőt, NAGYON JÓ!” „Hatalmas élmény volt itt lennünk. Minden képben van valami különleges, ami minket megfogott. Az biztos, hogy egy csomó ismerősünket elhozzuk, ezt nem hagyhatják ki!”
A művészetteoretikusok a XX. század elejétől, dominánsabban a szellemtörténeti gondolkodás óta egyetértenek abban, hogy a műalkotás életben tartója az esztétikai élmény, mely az alkotó – mű – befogadó hármasságában realizálódhat mind az alkotó, mind a befogadó individuális, megélt, átélt élményében. Az esztétikai élmény – akár alkotói, akár befogadói oldalról – a műalkotás létben tartó mozzanata, valamint ez az esztétikai élmény az alapja és a megtartója minden további esztétikai folyamatnak, így az értelmezésnek és a hatásnak is. Az esztétikai élményen alapuló esztétikai megismerő viszony milyensége az alkotó és a befogadó személyisége, szemléletmódja találkozásának a függvénye. A befogadó újraalkothatja a művet saját személyiségén, világszemléletén átszűrve. Ebből következnek a befogadók eltérő mű-élményei, mű-értelmezései és értékelései valamint a rájuk tett különböző minőségű hatások. Mindezek a különbségek nemcsak koronként és egyénenként tapasztalhatóak ugyanazon műalkotások esetében, hanem akár ugyanazon befogadó minden egyes újabb, ismételt befogadása esetében is, hiszen maga a befogadó személyisége, szemlélete is folytonosan változik. Másrészt e befogadói újraalkotási élmény szubjektív - objektív dinamikusságának oka: a műalkotások objektív tárgyszerűsége és az önmagukban hordozott interpretatív kimeríthetetlensége, hermeneutikai feltölthetősége. A műalkotások mint tárgyiasult létezők, önmagukban számtalan konkrét élmény, értelmezés és hatásforma lehetőségét hordozzák, melyeket az együttműködő befogadók realizálhatnak, de mindig csak konkrét, egyszeri, relatív élményként és értelmezésként, az alany és az önmagában soha meg nem ismerhető műalkotás-tárgy között. „Másrészt a művel való találkozás után összegződik az élmény: mit adott a mű? Ekkorra a spontán hatás mámora elszáll, a jó művek esetében viszont megmarad az élmény magva. (…) Élmény nélkül nincs műélvezet, de ez az élmény csak első lépés a megértés felé”.
Napjainkban a befogadói élmények végletes és egyben leegyszerűsödött bipolaritása figyelhető meg a kortárs posztmodern műalkotások kapcsán, azaz vagy intenzíven pozitív, vagy szélsőségesen elutasító, így ez utóbbinál az élmény és hatás teljes hiányáról beszélhetünk. A vendégkönyvben az élményt és a hatást rögzítő valamennyi bejegyzés annak pozitivitását emelte ki.
A vándorkiállítás 32 műalkotásának a fele - Jéga Szabó László 12 műalkotása, Hangay Szabó László szobra valamint Juhász Ferenc három festménye - tekinthető a mai kortárs képzőművészeten belül posztmodern jellegűnek. Heller Ágnes Mi a posztmodern – húsz év után? című tanulmányában foglalja össze a posztmodern perspektíva jellemzőit - ennek bizonyított tézismondatait emelem ki - valamint a posztmodern műalkotás által (is) kiváltott élmény és hatás általa megfogalmazott végső alapelvét: „(…) a posztmodern perspektíva valóban felszabadítónak bizonyult. Ugyanis nem egy új irányzatot, a posztmodernizmust vezetett be a művészetbe, hanem utat nyitott mindegyiknek., (…). A posztmodern perspektívából nézve nincsenek szent tehenek. Igaz, éppen ezért nincs szüksége képrombolókra sem. Van, aki felé fordulunk, van, akitől elfordulunk, de nem sem az elfogadás sem az elfordulás nem drámai színezetű. (…) A posztmodern perspektíva második fontos sajátossága "a művészet" fogalmának detotalizálása. (…). Mindent lehet csinálni, amit a múltban csináltak. (…).A különböző műfajok határainak elmosódása, ami mindig is jellemző volt a modern művészetre, ma is folytatódik.(…) Itt is minden lehetséges, csak működjön, csak..." Csak mi? Mit jelent, hogy egy alkotás működik? Hogy, mint művészi alkotás működik? Az, hogy a néző, a hallgató, az olvasó annak tekinti. De mitől tekinti annak? Milyen igénnyel fordul felé? Az a kérdés, hogy "mi a művészet" valóban a modernizmus kérdése. Posztmodern perspektívából inkább azt kérdezzük, hogy mitől műalkotás ez vagy az az alkotás? Mitől jó vagy rossz ez a műalkotás? Ezekre a kérdésekre többnyire nem adható egyértelmű válasz. De nem volt adható egyértelmű válasz arra a kérdésre sem, hogy mi a szép, sem arra, hogy mi a művészet. Nem az a probléma, hogy a fenti kérdésekre többnyire egyértelmű válasz nem adható - azaz különböző válaszokat adunk rájuk - hanem, hogy miért értelmesek számunkra ezek a kérdések, miért tartjuk értelmesnek éppen ezeket a kérdéseket? Csak nagyon röviden tudom összefoglalni nagyon is tentatív válaszomat. Funkcionális társadalomban élünk. Azoktól az alkotásoktól, vagy történésektől, melyekhez, mint művészetekhez közeledünk, azt várjuk el, hogy életünknek, létünknek, szenvedéseinknek, örömeinek stb. értelmet adjanak, méghozzá érzékeink számára élvezhető módon, (…) hogy betöltsék az értelemadás funkcióját.”
Heller Ágnes gondolatával egyetértve magam is úgy vélem, hogy azoknak a posztmodern kortárs – valamint klasszikussá vált - műalkotásoknak az esetében jön létre a mű és a befogadó közötti maradandó élmény (esetleg ezt követően maradandó hatás), amelyek betöltik az „értelemadás funkcióját” számunkra és képesek arra, hogy a „minden lehetséges” szabadságát kreatívan, de nem öncélúan, „érzékeink számára élvezhető módon” működésbe hozzák. Természetesen mindez feltételezi a nyitott befogadót, aki az élményszituáció feldolgozásával képes az esztétikai kontemplációra, a kreatívan újraalkotó, értelmezői tevékenységre.

3. A bejegyzésekben többen megköszönik a kiállító művészekkel való beszélgetés lehetőségét és a megnyitó általi közvetítést. „Nagy örömmel vettünk részt a sokszínű kiállítás megnyitóján. Külön köszönjük a színvonalas tárlatvezetést és az értékes beszélgetéseket.” „(…) a műértő vezetéssel örök emlék marad a tárlat!” „A tárlatvezetést is köszönjük a gyönyörű kiállítás mellett!” „Élmény volt a kiállítás megnyitóján hallani a művészek gondolatait saját alkotásaikról. Egészen máshogy értelmezi így az ember az alkotásokat. (…)”
A vándorkiállítás hét állomásán megnyitókat tartó esztétaként azt tapasztaltam, hogy igen fontos a beszélgetés lehetőségének a megteremtése a művészek, a kiállítást megtekintők és a kiállítást megnyitó között. A dialogikus eszmecserék tartama és a műalkotások esztétikumának közös felfedezése valamennyi alkalommal több órán keresztül tartott és kölcsönös szellemi élményt és tapasztalatszerzést jelentett.
Napjaink dekonstruktivista valamint recepció-esztétikai művészetelméleti irányzatai a befogadói újraértelmezés folyamatában zárójelezik az alkotó személyiségét, az alkotási folyamat milyenségét és az alkotói szándékot. Aktuális pragmatikus tapasztalatom ezzel szemben éppen azt mutatja, hogy a kiállításokat látogatók kérdései és a beszélgetések éppúgy irányultak az alkotófolyamat jellegére, a technikai és a formai kivitelezés titkaira, az alkotói szándékra és az ars poetica-szerű gondolatok tudakolására, amennyire a műalkotásokra valamint a saját maguk és a műalkotást közvetítő esztéta értelmezésére, esztétikai értékelésére és mindennek a szembesítésére. Ezek a dialógusok az alkotó – mű – befogadó hármas relációjára épültek és váltak a szabad esztétikai véleményalkotások és értelmezések színterévé, hiszen az alkotók éppúgy kíváncsiak voltak közönségük észrevételeire, ahogy a látogatók az alkotókéra vagy mindkét csoport a közvetítő-esztéta gondolataira és fordítva.

4. Írásom utolsó részében a lehetséges következtetéseim foglalom össze az andragógián belüli esztétikai nevelés és az esztétikai tevékenység fejlesztésének szükségességére tekintve – a hermeneutika nézőpontja felől, e vándorkiállítás vendégkönyvi bejegyzéseinek empirikus anyaga és szubjektív tapasztalataim alapján.
A megnyitókat tartó és a hosszú beszélgetésekben résztvevő esztétaként úgy vélem, hogy kiállítás-megnyitói tevékenységem hasznossága elsősorban az értelmezés folyamatának a működtetésében ragadható meg. Azaz nem műelemzéseket nyújtottam az egyes műalkotásokról, hanem olyan kérdéseket tettem fel, illetve olyan ismereteket közvetítettem, melyek elindíthatják és segíthetik a kiállításon létrejövő későbbi beszélgetésekben kibontakozó értelmezések többirányú folyamatát, azaz különböző értelmezési lehetőségek illetve nézőpontok felé mutat(hat)nak és így generál(hat)ják az értelemadás folyamatának dinamikus és a többfajta konkrét értelmezést is elindító, de már önálló, szubjektív működését. A műalkotást létezővé a befogadó teszi, ha nincs a műalkotással kapcsolatos értelmezői tevékenység, akkor még csak potenciális műalkotásról beszélhetünk.
Sajnos, több esetben tapasztaltam, hogy a látogatók passzív befogadóként egyfajta kulcsot vártak a műalkotások megfejtéséhez, egyetlen értelmezés lehetőségét feltételezve és azt, hogy a kiállítás megnyitása ezt mintegy szolgáltassa számukra. Másrészt a kortárs képzőművészeti alkotások befogadásában hiányzott az az esztétikai beállítottság, hogy mű fikciója, fiktív világa és a realitás világa elválik, hogy a mű már egy önálló létezőként funkcionál a befogadás folyamatában.
Azonban azok a látogatók, akik ezt felismerték, beszélgetéseink során egyfajta esztétikai élvezettel hagyták magukat bevonódni az egyes műalkotások fiktív világába és többértelműségük konstruktív felfedezésébe, így önmaguk teremtették meg a művek különböző értelmezése révén létrejövő befogadói szabadságélményüket. Véleményem szerint elsősorban az értelmezői tevékenység generálása a közvetítő-esztéta illetve egy kiállítást megnyitó feladata, másrészt a mű és a befogadó közötti megértési feszültségek tudatos csökkentésére is irányulhat tevékenysége. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy ‘soha nem érthetjük meg teljesen azt, ami van’. Gadamer szavaival: „a műalkotásban rejlő igazi értelem kimerítése nem ér véget valahol, hanem valójában végtelen folyamat.” Hiszen a műalkotás – változó feltételek mellett, a különböző kulturális határok átlépésekor kialakított attitűdök függvényében , minden egyes befogadásnál és minden alkalommal – mindig másként mutatkozik meg.
Az andragógián belüli esztétikai nevelésnek, valamint az esztétikai képzésnek a feladata abban ragadható meg, hogy segítse a felnőttek esztétikai tevékenységre való képességeinek kialakítását és fejlessze azokat, hogy a ma általánosan tapasztalható befogadói műélmény és ítélet meglehetősen leegyszerűsített formája, a tetszik - nem tetszik, unalmas - érdekes, értem - nem értem polaritása diferenciálódhassék, hogy egyaránt fejlessze a műértést, az esztétikai érzékenységet, az esztétikai ízlést és az ítéletalkotás képességét. Az esztétikai tevékenységben való különböző szintű részvétel (hivatásos vagy amatőr, autodidakta alkotóként; befogadóként, ezen belül passzív vagy aktív szemlélőként, értelmezőként, analizálóként, stb.) nemcsak a felnőttek önművelésének és folyamatos önfejlesztésének lehet a tere – akár egy kortárs képzőművészeti vándorkiállítás nyújtotta alkalom kapcsán – hanem, ahogy azt már az antikvitás óta számtalan művészetfilozófus és esztéta felismerte és több ezer oldalon keresztül kifejtette: fontos nevelő eszköz is lehet a művészet (ezen belül az elmúlt két évszázadban kiemelten az irodalom), némely korokban szinte kizárólagossá emelve azt, mint például a felvilágosodásban és a romantikában . Például Lessing és Schiller teóriájában a művészet a hatásával hozzájárul ahhoz, hogy az embert szociális, közösségi, humánus, ‘emberszerető’, erényes és morális lénnyé alakítsa át, hasonlóan Arisztotelész óta ismert az a gondolat, hogy a felnőttek lelki egészségmegőrzésének tényezőjeként is működhet a műalkotással való közvetlen kontaktus élménye és hatása, ahogy mindezt a Megérthető műalkotás? című könyvemben részletesen kifejtettem.
Az andragógia másik, az esztétikai nevelésen és képzésen belüli feladatának vélem, hogy a felnőttek lehetséges esztétikai tevékenységei közül elsősorban a befogadásesztétikára fókuszáljon. Mivel a művészet befogadása egy olyan komplex tevékenységet jelent, amelyben egyaránt működésbe lép(het) az öntevékenység, a kreativitás, a problémamegoldás, differenciált jelentés-keresés illetve értelemadás, a játékosság , a konstruktív felfedezés és az újraalkotás képessége, mely által fejleszthető a gondolkodás , gazdagítható illetve finomítható a belső képzeletvilág és az érzelemvilág, a szenzibilitás, az empatikusság és a moralitás . A. művészet szinte felkínálja az ember számára az emberméretűség, a kontemplatív és meditatív szemlélődés, a megismerés, a kreatív értelmezés, a gondolkodás, az érzelmi azonosulás, az ön-és létmegértés szabad és sokszínű világát . A műalkotások értelmezésének és megértésének eredményeképpen „nem maradunk azok, akik voltunk” . Tehát mindazon tényezőkre tud hatni az esztétikai tevékenység és annak tudatos fejlesztése, ezen belül a befogadás, mely az ember-mivoltot jelenti. Tudjuk, nincs műalkotás - léte csak potenciális lét - és vele kapcsolatos esztétikai tevékenység az azt éltető, érzékeny befogadásra és kreatív értelmezésre is képes közeg nélkül. Ez utóbbiért, a művészet befogadására, értelmezésére való képességek, valamint az esztétikai érzékenység, ízlés és ítélőképesség fejlesztéséért - ma különösen - tennünk kell. Ne feledjük, két évszázada még a művészet – kiemelten az irodalom - bizonyult az emberré nevelés, az emberépítés, a felnőttség kiképződése – a Bildung - leggazdagabb és egyben leghatékonyabb eszközének, hiszen a művészet – Gadamer szállóigévé vált mondatát idézve - „létben való gyarapodás” .